A cikk címe eredetileg „A zen Amerikában és a Megvilágosodás Intenzív”, és az amerikai helyzetről ad képet, ám a tapasztalataim alapján úgy gondolom, hogy a cikkben a zennel kapcsolatban leírtak maradéktalanul érvényesek a magyarországi zen közösségekre, illetve a különböző buddhista irányzatokra és a vipassana iskolák gyakorlóira is.

 

Elenyésző kivételtől eltekintve a zen tanáraiban és tanulóiban általában nem nagyon van késztetés arra, hogy megnézzék, miről szól a Megvilágosodás Intenzív. Elköteleződve egy jól megalapozott és körülhatárolt útnak, szokás szerint udvariasak, ám vonakodva vizsgálnak meg bármit, ami kívül áll a saját hagyományukon. A megjegyzéseik többnyire ehhez hasonlóak: „Az ilyen dolgok futó bepillantásokat adnak az embereknek, ám nem tanítják meg őket a valódi gyakorlásra.” Ez nem egy minden valóságot nélkülöző állítás a részükről, ám ezzel szükségtelenül lekicsinylik azokat a valódi kensho és szatori tapasztalatokat, melyek az embereknek Megvilágosodás Intenzíveken megadatnak.

Többször eltűnődtem azon, hogyan lehetne csökkenteni a szakadékot a Megvilágosodás Intenzív és a zen gyakorlás, két olyan módszer között, mely lélekben oly közel áll egymáshoz, és az ősi gyökereken is részben osztozik egymással. Kezdetben azt gondoltam, s mint később kiderült, eléggé naívan, hogy itt Nyugaton szinte egymás számára teremtették őket, és ketten együtt egyfajta mennyben köttetett házasságot alkotnak. Ahol a zen a rendszeres gyakorlásra és a megvilágosodás mindennapi életbe való beépítésére helyezi a hangsúlyt, ott a Megvilágosodás Intenzív egy valódi lehetőséget kínál a nyughatatlan nyugatiak számára, hogy megtapasztalják azt a kenshót vagy szatorit, mely a zen gyakorlás hagyományos iskoláinak egyik központi – és illúziókeltő – alapja. Kettejük között, tudomásom szerint, eddig még egyetlen házasság sem jött létre.

Mindezt kezdtem jobban megérteni, amikor elolvastam Helen Tworkov A zen Amerikában című könyvét (Zen in America, Kodansha America, New York 1994). A könyvben a szerző, miután hosszasan beszámol arról, hogy mi történik Amerikában sok zen közösségben és kolostorban, eképpen összegez:

„Az amerikai zen gyakorlók közül sokan úgy beszélnek a megvilágosodásról és az etikáról, mint két, egymástól független és egymásnak ellentmondó dologról. A megvilágosodás keresése az utóbbi időben gúny tárgyát képezi, mivel az idejétmúlt patriarchális szerzetesi élet utáni romantikus és mítikus vágyódásnak tekintik, miközben az etika a világi gyakorlókVilági gyakorlónak (az eredeti cikkben: „householder”-nek) számít minden zen gyakorló, aki nem kolostorban élő szerzetes, függetlenül attól, hogy mennyit és milyen gyakran gyakorol, részt vesz-e hosszabb elvonulásokon, ún. sesshineken, és tagja-e valamelyik zen iskolának.* eszményképévé vált. A megvilágosodás megismerhetetlen állapotának kergetésére manapság gyakran úgy tekintenek, mint annak a gyakorlásnak egy akadályára, amely a „mindennapi zen”-t – a napi teendők közepette fenntartott összeszedett figyelem állapotát – hangsúlyozza.

A rinzai és a soto tanításai között zajló hagyományos vita – melyben az egyik tábor nyomatékosan hangsúlyozza egy bizonyos hirtelen megvilágosodás tapasztalat fontosságát, miközben a másik a hangsúlyt a napi tevékenységben megnyilvánuló tiszta tudatosság fokozatos növekedésére helyezi – történelmileg meghatározta a japán zen két fő iskoláját. Ez vita mindenesetre lényegesen más irányba terelődik, amikor egy olyan társadalmi közegbe kerül, ahol a többség nem képes felismerni vagy értékén kezelni a megvilágosodás tapasztalatot… Az Egyesült Államokban továbbra sem értékelik azt a hagyományos szerzetesi környezetet, amelyben mind a soto, mind a rinzai iskola felvirágzott. Japánban ezek a felekezeti különbségek a hangsúlyban, a stílusban és a módszertanban meglévő különbségeket tükrözték, miközben megmaradtak a szerzetesi élet szokásos jellemzői között és egy olyan elméleti kereten belül, amelyben – hogy Dogen zen mester megvilágosodást illető leírásánál maradjunk – nagyra tartották a „testtől és elmétől való elpártolás” értékét. A kezdőket – akik azt hitték, hogy egy kenshóként vagy szatoriként ismert ilyen tapasztalat kijelöli a zen gyakorlás végső célját – a mesterek figyelmeztették, hogy ez csupán az első lépés… A mindennapi zen korabeli védelmezői megerősítették a klasszikus soto tanításokat; ám azzal, hogy a tevékenykedés közbeni tudatosságra összpontosítottak, egy állandó felébredett állapotot támogattak, és nem a megvilágosodást akarták rossz színben feltüntetni.”

Miután idéz egy amerikai soto zen tanítót, aki azt mondta neki, hogy le se szarja a megvilágosodást, Helen tovább folytatja:

„A zen irodalmában tucatjával találhatók tanító történetek mesterekről, akik igyekeznek a tanítvány megvilágosodásra irányuló becsvágyó törekvését olyan mindennapos tevékenységekkel lehozni a földre, mint az étkezőcsészék elmosogatása, a ruházat rendben összehajtogatása, a vécé kitakarítása. Maguk a régi mesterek gyakran alkalmaztak hirtelen megrázkódtatással járó módszereket, melyekkel összezavarták a tanítványaik megvilágosodással kapcsolatos gondolatait, elképzeléseit, reményeit, félelmeit, és a megvilágosodás iránti vágyait. Az viszont, hogy valaki mindezt úgy tekintse, mint kellő alapot a megvilágosodás befeketítésére, egy elszomorító és talán csak egy sajátos amerikai félreértelmezés.

A hagyományos szerzetesi felállásban az ürességhez való ragaszkodás oly gyakori volt a zen szerzetesek között, hogy jól ismert jelenség lett belőle – a zen Akhillész sarka, mely a zen története során végig elég okot adott a megvilágosodáshoz való ragaszkodás elleni kiterjedt támadásokhoz. Ám akkoriban a bírálat a mesterekre, (Helen kiemelésében) megvilágosodott mesterekre tartozott, akik kiléptek az elefántcsont toronyból, és a képzeletbeli hegycsúcsról lejöttek az emberek közé. Amikor viszont a megvilágosodást olyan gyakorlók, tanulók vagy tanítók becsülik le, akiknek nincs személyes tapasztalata a felébredt tudatról, az egy teljességgel más dolog.

A szerzetesi életmód iránti széleskörű érdeklődés hiányában a japán eredetű zen amerikai központjainak érdeklődése a laikus gyakorlókLaikus gyakorló mindenki, akinek az elméleti tudása, gyakorlati tapasztalata nem ér el egy bizonyos szintet, akár kolostorban élő szerzetesről, akár világi gyakorlóról van szó – habár ebben a mondatban valószínű a laikus világi gyakorlókra utal a szerző.** befogadására irányul. Elméletileg ez nem értékeli le azt a kitüntetett helyet, amit a megvilágosodás a zen hagyományban elfoglal, a gyakorlatban viszont mégiscsak ez történik.

Egy megvilágosodás hagyomány nem csak a zen számára fontos, hanem az amerikai kultúra számára is. Az amerikai kultúrának valódi megvilágosodás hagyományra van szüksége, mert a kultúra minősége ettől nő – csupán attól, hogy a zent gyakorlók kedves és udvarias emberek, még nem –, ezért a megvilágosodás hagyomány fenntartásának fontossága messze túlnyúlik a zen keretein. Az üresség megértése nem kizárólagos zen sajátosság. A világirodalom – Keleten és Nyugaton egyaránt – nem zenről szóló kifejezésekkel van tele, hanem olyanokkal, amik az egységről, a nem-kettősségről szólnak, melyek ennek a felismerésnek az egyetemességét tanúsítják. Ami egyedülálló a zen hagyományban, az a kérlelhetetlen módszeresség, ami ennek a felismerésnek a megalapozását szolgálja.”

Én magam nem vagyok zen szakértő. Csupán azzal igazolhatom magam, hogy 1977 óta, mióta Megvilágosodás Intenzíveket vezetek, több ezer órát töltöttem el abban az energiával és igazsággal teli környezetben, ahol emberek keményen dolgoznak a koanjaikon, miközben a folyamat során gyakran mélyreható kríziseken mennek keresztül, időnként pedig egy kensho vagy szatori megtapasztalás formájában megtörténik az áttörés igaz természetükhöz. Láttam persze nem kevés olyan embert is, akik a Megvilágosodás Intenzív után azon tűnődtek, hogy mihez kezdjenek a tapasztalatukkal.

Helen szavai és a Megvilágosodás Intenzíveken szerzett saját tapasztalataim alapján számomra úgy tűnik, hogy a befejezetlen történet részeként itt, Nyugaton az Intenzív résztvevői közül sokan hasznosíthatnák a zen bölcsességét és gyakorlatait a tapasztalataik megszilárdítására – ez kétségtelenül egy olyan lehetőség, amit érdemes volna megvizsgálniuk, hogy lássák, mennyire áll közel hozzájuk az az út –, a zen sok laikus gyakorlója pedig, különösen a világiak, esetleg arra használhatnák a Megvilágosodás Intenzívet, hogy segítse őket közvetlenül megtapasztalni azokat az örökkévaló igazságokat, melyek az összes zen gyakorlatnak az alapját képezik, és amik megtapasztalása rendszerint csak az elszántabb, odaadóbb szerzetesek számára lehetséges. Ezek a laikus gyakorlók nagyon szerencsések lennének, mivel az életük már tartalmazza az Intenzívet követendő napi gyakorlásnak és etikának azt a rendszerét, amit a zen kínál.

Persze lehetséges, hogy mindez csupán elmélet, és a valóságban a kétféle stílus alap rezgése annyira más, hogy mindig különböző embereket fognak bevonzani magukhoz. Lehetséges, hogy itt Nyugaton mindkét rendszernek a maga módján, magának kell kitöltenie a saját folyamatából hiányzó darabokat. Bárhogy is legyen, számomra világos, hogy mindkét módszer – abban a formában, ahogy jelenleg Nyugaton használatos – tud valamit adni a másik számára, még ha ez csupán egy jelzőtábla is. Eközben a nyugatiak továbbra is egy olyan működő rendszerre vágynak, amely mindkét módszer – a zen és a Megvilágosodás Intenzív – értékeit egyetlen csomagban biztosítja számukra.


Lawrence Noyes engedélyével fordította:
Salek Zoltán


https://www.lawrencenoyes.com/html/articles.html

  1. Világi gyakorlónak (az eredeti cikkben: „householder”-nek) számít minden zen gyakorló, aki nem kolostorban élő szerzetes, függetlenül attól, hogy mennyit és milyen gyakran gyakorol, részt vesz-e hosszabb elvonulásokon, ún. sesshineken, és tagja-e valamelyik zen iskolának.
  2. Laikus gyakorló mindenki, akinek az elméleti tudása, gyakorlati tapasztalata nem ér el egy bizonyos szintet, akár kolostorban élő szerzetesről, akár világi gyakorlóról van szó – habár ebben a mondatban valószínű a laikus világi gyakorlókra utal a szerző.